Mit is mondhatnánk? A Madness az  Madness.Minden idők legjobb házibulizenekara. A punk utáni popszíntér egyik legsajátosabb zenekara, mely angol beatzenei hagyományokból, kupléból, kabarézenékből és a jamaikai eredetű skából gyúrta össze sajátos, mással össze nem téveszthető zenei világát, mely a mai napig megőrizte szavatosságát. A hét tagú együttes (Mike Barson – szinti, Mark Bredford – basszusgitár, Chris Foreman – gitár, Graham „Suggs” McPherson – ének, Chas Smash – ének, vokál, Lee Thompson – szaxofon, Dan Woodgate – dob) a brit ska-revival farvizén tűnt fel a 70-es évek végén a 2Tone kiadóról elnevezett azonos nevű színtér egyik alapzenekaraként. A Madness első nagylemeze 1979-ben jött ki One Step Beyond címmel. Innentől kezdve a zenekar 1985-ös feloszlásáig - melyet megelőzött a zenekar fő komponistájának, Mike Barsonnak 1983-as kiválása - öt sorlemez jött ki. 1988-ban négy Madness tag (Foreman, Thompson, Chas Smash és Suggs) újjáalakította a zenekart The Madness néven és megjelent egy cím nélküli nagylemez. A klasszikus Madness felállás végül 1992-ben éledt újjá egy grandiózus koncert erejéig, melynek címét és az elhangzottakat egy koncertalbum - Madstock - őrzi az örökkévalóság számára.

 

Pontosan harminc éve jelent meg bolondos-ugrálós slágereivel a színen a Madness, és pontosan tíz éve adta ki az utolsó igazi stúdióalbumát. Az együttes új albumától nyilván csak a hülyék várták a korai slágerek sodró lendületét, egyébként viszont az együttes valamennyi erénye felvonul ezen a londoni kabaré-konceptalbumon, de nem kell ahhoz Londonba költözni, hogy azonosulni tudjunk vele.

 

2007 augusztusában a Madness tagjai kaotikus sajtótájékoztatót adtak a Szigeten, és azt állították, hogy van 28-30 kész számuk, amikből csak össze kell válogatni az új albumot. Nos, jó másfél évig válogattak, meg kedvükre való kiadót sem találtak, így végül az új, saját kiadójuk jelentette meg most májusban tíz év után az első Madness-albumot, melyből már jó ideje keringett egy 12 számos verzió a neten, pedig végül 15 került a lemezre. A Liberty Of Norton Folgate nemcsak, hogy 1981 óta a legjobban szereplő Madness-album lett a brit lemezlistán, de kivétel nélkül méltatta a szigetországi sajtó is, sőt, többen odáig mentek, hogy az együttes legjobb albumának kiáltották ki. Igaz, én meg itthon olvastam súlyosan elmarasztaló kritikát, amely gyakorlatilag a régi ska-slágereket kérte számon a zenekaron, de lehet, hogy csak összekeverték a Madnesst a Bad Mannersszel.

Azt már elmondta előttem más is, hogy a Madness nem egy ska-együttes: eleve a fennállása során mindössze egy, hellyel-közzel ska stílusban fogant lemezt készített (ez volt az első One Step Beyond, és most nem említem a 2005-ös, csak feldolgozásokat tartalmazó The Dangermen Sessionst), és bár a későbbi számok közül is soknak fontos alkotóeleme volt a ska, azok már egy teljesen saját, nagyon angol és egyedi popzenei stílusban fogantak. A Madness igazi saját hangját a 2 Tone-vonalról leválva, az Absolutely albumon találta meg (bár ennek is voltak előzményei az első lemezen, lásd például My Girl), és utána nagyjából a nyolcvanas évek közepéig erőlködés nélkül termelte ki magából az egyből fülbemászó, szellemes és semmivel sem összekeverhető slágereket. Ennek köszönhetően a Madness lett minden idők egyik legnagyobb brit kislemez-zenekara, ami egyrészt elismerés, ugyanakkor pont a zenekar albumai emiatt kissé mostohább bánásmódban részesülnek a kritika részéről. Pedig már az említett Absolutely mellett a kicsit lelassuló 7 és a nagy brit pophagyományokat felkaroló Rise & Fall is elsőrangú albumok (amúgy ennek is volt már egy kis koncept jellege), de a kicsit tanácstalan Keep Movingon is akadnak gyöngyszemek. Sőt, az egyik fő dalszerző, a billentyűs Mike Barson (akiről már annyiszor olvastam mostanság, hogy alulértékelt géniusz, hogy ezentúl hivatalosan nem is alulértékelt többé) kilépése után készült Mad Not Mad (1985) sem annyira vészes, csak sajnos elkapta a nyolcvanas évek közepének korszelleme.

Mindezt azért tartottam fontosnak leírni, mert a Liberty Of Norton Folgate abszolút a nyolcvanas évek első felének Madnessét idézi, egy kicsivel több a kabarés-musicales hatás meg a vonósbetét a korábbinál (a külön fúvósszekcióról nem is beszélve), és igen, tényleg érződik, hogy ötven körüli emberek csinálják a zenét, de csak a közelmúltból elég sok példa van arra, hogy ez mennyire nem baj, és a Madness tagjai egyébként is példamutatóan öregedtek együtt a saját szerepükkel. De talán még ennél is fontosabb, hogy a Liberty Of Norton Folgate konceptalbum, mely London előtt tiszteleg, és amelyre a tagok szerint a legnagyobb hatással a szintén londoni történeteiről ismert író, Peter Ackroyd volt rá, de említik még Beckett, sőt, Brecht nevét is. Ezektől azért megijedni nem kell, amit hallunk, az hamisítatlan Madness, közösen énekelhető kórusokkal, recsegő szaxofonnal, kocsmazongorával és mindennel, amivel megszerettük. Van aztán egy tízperces szám is a lemezen (ez az albumot záró címadó dal), meg egyáltalán, a dalszövegek sem tréfás, fiatalos dolgokról szólnak, hanem mind-mind kis karcolatok a londoni életből, de korántsem csak Londonra jellemzők. Akik meglepődtek, azok nem vették észre korábban, hogy a Madnessben mindig is megvolt a melankóliára és a keserédes nosztalgiára való hajlam (nézzük csak meg olyan korai slágerek szövegét, mint a Grey Day vagy az Our House), ami az ősz hajszálak és a pocak megjelenésével lett csak feltűnőbb.

Úgyhogy ezen a lemezen nem egy dalt hallhatunk a szerelem megkeseredéséről a párkapcsolatban (Sugar And Spice, On The Town, utóbbiban vendégszerepel az ex-Bodysnatchers- és Belle Stars-énekesnő, Rhoda Dakar), meg egy még szomorúbbat valakiről, aki akaratunk ellenére döntött úgy, hogy eltűnik az életünkből, de ettől még mindig szeretjük (NW5) – viszont aki nem figyel a szövegre, az életben meg nem mondja, hogy ezek a számok szomorú témákról szólnak. A Madness sosem írt igazán szomorú számot, és nem is fog, pedig nyilván mind a hét tagnak volna ilyesmire oka, mégis a zenekar szerencsére képtelen rá, hogy lehangolóan adja elő őket. A Liberty Of Norton Folgate-nek legalább a fele kijöhetne kislemezen, ha olyan világot élnénk (számomra kicsit furcsa választás volt a Dust Devil, van ennél nem egy jobb is a lemezen), és ha új House Of Fun nincs is köztük, hamar megjegyezhető, könnyen szerethető dal a legtöbb (a fentiek mellett feltétlenül meg kell említeni a Rainbows-t is).

Az is nagyon jó a Madnessben, hogy nem egy vagy két dalszerző zseni tengelye körül forog a zenekar, hanem most is a hétből hat tag veszi ki a részét a dalszerzésből, és mint ahogy a zenekar teljes pályafutása alatt, most sem sikerül megfejtenem, hogy akkor most a Thompson-Barson vagy McPherson-Foreman páros szerzeményei a legjobbak, vagy esetleg Chas Smash sajátjai, mert ebben semmi törvényszerűség nincs, éppen ezért a Madness a tökéletes példa a működő demokráciára. Akad persze szám, aminek nem érezném annyira a hiányát (Bingo, Africa), meg van, amiben már túlzásnak érzem az umca-umcát (Clerkenwell Polka), de a lemezt bőven megéri meghallgatni velük együtt is – már persze csak annak, akinek nem csak a Night Boat To Cairo vagy a Baggy Trousers jelenti a Madnesst. Ha egy régi Madness-slágert kellene említeni, amire leginkább hajaz az album, akkor az egyértelműen a Sun And The Rain lenne. És akkor ott van még az a bizonyos tízperces címadó szám, amely London sokszínűségét ünnepli: Kurt Weillnek is bejönne, hiszen egy nagyszabású, háromtételes musical, nagyzenekarral, Bollywood-vonósokkal, matrózkórussal, meg ami kell. (A Liberty Of Norton Folgate cím egyébként egy londoni bohém környékre utal, melynek a 19. században saját önkormányzata és önrendelkezési joga volt, ma viszont agyonnyomják az üzleti szektor üvegablakú irodaházai.) Ezt a számot hallva már egyáltalán nem meglepő, hogy szó van arról, hogy az egész albumot színházakban adná elő az együttes, de mondom, nem kell ahhoz plusz attrakció, hogy ez az album élvezhető legyen.

Azt azért ne higgyük el, hogy ez volna a Madness pályafutásának csúcsa, de sokkal több annál, amit harminc évvel a One Step Beyond után el lehetne várni egy image-nél fogva mindig "fiatalos" zenekartól. Abszolút szerves folytatása az eddigi életműnek (beleértve az alulértékelt, tíz évvel ezelőtti, Wonderful című albumot is), és mindennél jobb példa arra, hogy egy zenekar anélkül is csinálhat "érett" lemezt, hogy dögunalmas és középutas lenne.

A kezdők általános tévképzete a Madness-szel kapcsolatban, hogy ők egy ska-együttes, pedig hát egyáltalán nem. A Madness az egy elsőrangú popegyüttes, néhány valóban skás számmal. Az első lemezeiken, amikor még túlsúlyban volt a ska, akkor sem azt a villámgyors és pattogós zenét játszották, amit sok kortársuk a hetvenes évek legvégi brit 2 Tone-mozgalomban. (Mellesleg a kicsit lassabb tempóval talán az ő zenéjük állt a legközelebb az eredeti, hatvanas évek beli jamaikai skához.)

Nagy volt a teher a Madness vállán, bár ők ebből nyilván semmit nem éreztek, hiszen az ő fellépésük volt az egyetlen az idei Szigeten, amelyen a poptörténelem egyik kötelező olvasmányával találkozhatott a réten összegyűlt közönség. Amelyet egyébként tökéletes körülmények fogadtak. Számtalan nagyszínpados koncert végigácsorgása után már világosan látom, hogy itt a legjobban koncertet közepesen erős szélben és szemerkélő esőben lehet élvezni, mert így levegő is van és a meleg is elviselhetőbb.

 

Remek érzés volt azzal szembesülni, hogy a Madness milyen parádésan oldotta meg a rá bízott feladatot. A program eleve tökéletesen volt összeválogatva, szépen figyelembe véve az előadás helyszínét és az előadók átlagéletkorát. Ehhez persze kell egy ilyen gazdag életmű, ám így is jó húzás volt az összes nagy slágert eljátszani, ami egy fesztiválra való, és az összes olyat (például a Driving In My Cart) nem, amelyik meg nem. A Madness mindig arról a modern popzenéből sajnos olyannyira hiányzó, „szórakozás“ nevű fogalomról szólt, ami nem feltétlenül igényli, hogy mondjuk a teljesen felesleges, 1999-es Wonderful lemezük számait elővezessék.

A szórakozáshoz az első lemezek skás és popos, sokszor groteszk és sokszor nagyon-nagyon vicces számai kellettek, néhány ízléses és szintén fesztiválra való feldolgozással a 2005-ös, The Dangermen néven kiadott lemezükről. Max Romeo Chase The Deviljét Kelet-Európában a Prodigy Out Of Space-éből úgyis mindenki ismeri, a Supremes You Keep Me Hanging Onja meg van akkora sláger, hogy arra az is megmozdul, aki soha korábban nem hallotta.

Így ötven felé annyi nutty dancinget, hülye táncot, amit az együttes oly magas szinten művelt, és amely minden idők legjobb színpadi mozgású produkciójává tette őket, már nem lehet elvárni. A legnagyobb showman, a másodénekes és trombitás Chas Smash térdizületei már biztos megkoptak, így nem volt olyan heves a karlóbálás és a figurázás. A zenei szaktudás viszont semmit nem fakult, a kedélyes focihuligán szaxofonos, Lee Thompson, az együttes mindig háttérben maradó agya, a billentyűs Mike Barson és a gitáros Chris Foreman egyaránt hibátlanok voltak, ami, tekintve, hogy 1976-ban ők hárman alapították az együttest North London Invaders néven (mert onnét származtak és minden bulit megszálltak), eleve feladatuk nekik.

Suggs énekes már a nyolcvanas évek legelejére (amikor még a huszat sem töltötte be, jézusom), kivívta helyét a Történelem Nagy Frontemberei közt, és szerencsére méltósággal bele is tudott öregedni a szerepbe. Bolondozás helyett ma megfontolt bolondozás van, több viháncolás nem is való egy, a Savile Row-n varratott, hajszálcsíkos, díszsebkendős öltönyhöz. Ami egyébként egy ízléses napszemüveggel párosítva simán felveszi a versenyt vagányságban bármelyik bőrdzsekivel.

A Madnessnek a már említett, a judeokeresztény kultúrkört alapvetően meghatározó számai, mint az Our House, a House Of Fun, a One Step Beyond, a Night Boat To Cairo és a Baggy Trousers jónéhány, kicsivel kevésbé ismert, ám cseppet sem rosszabb száma van, és szerencsére péntek este a Szigetre ezekből is bőven jutott. A kicsit calypsós Wings Of A Dove, a romantikus It Must Be Love, a nagyon brit Grey Day, és a Madness saját Ghost Townja, az Embarassment egyaránt működni tudtak a nagyszínpadon. A közönség pedig nagyon hálás volt, a pestishordozó patkányokként mindent elárasztó francia mocskostalpúaktól a boldogan skankelő magyar családapákig én szomorú arcot a közönségben nem láttam. Mert a Madness legnagyobb vívmánya a csodálatos zene mellett mindig ez a furcsa, magyarra tulajdonképpen normálisan le sem fordítható valami volt, hogy FUN.

 http://www.youtube.com/watch?v=KwIe_sjKeAY

One Step Beyond
http://www.youtube.com/watch?v=N-uyWAe0NhQ

It must be love
http://www.youtube.com/watch?v=goPxm-ftrko

Baggy trousers
http://www.youtube.com/watch?v=XJOLwy7un3U

House of fun
http://www.youtube.com/watch?v=-QnBccG_ChI

Night Boat to Cairo
http://www.youtube.com/watch?v=PSTHMxBttlU

Oldal: Hogyan működik a HuPont.hu weboldalszerkesztő és honlap?
MADNESS Fan Club - © 2008 - 2024 - madnessfanclub.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat